Dr. Téglás Gábor

Téglás Gábor iskolánk névadója, amint beszélgetései során ezt több ízben kijelentette, „együtt született a magyar szabadsággal”, ugyanis 1848. március  30-án született Brassóban.

Szülei, Téglás Gábor iparos és Csergő Anna, nagy hangsúlyt helyeztek nevelésére és iskolázottságára. Középiskoláit a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait a budapesti egyetem bölcsészeti karán végezte.

1871-ben, az akkor felállított dévai magyar királyi állami főreáliskolához nevezték ki tanárnak, 1883-től 1904-ig e neves tanintézet igazgatója, címzetes magyar királyi főigazgatója volt.

Fiatal tanáréként már kezdetben kedvvel foglalkozott Hunyad vármegye geológiai és természetrajzi viszonyaival. Kutató kirándulásai közben keltették fel érdeklődését a barlangok, az őskori cseréptöredékek, a római bányászeszközök és nemsokára kutató vággyal fordult a régészet felé. Tanulmányai kiegészítése végett nagy szorgalommal fordult a külföld nagyobb múzeumainak és régiségtárgyainak tanulmányozása felé.

Tudományos tevékenységének elismeréseként, 1888 május 4-én, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjának választotta.

1894 nyarán Udvarhely vármegye keleti részén, a Hargita alján elvonuló Kabosbarázda Ördögárok nevű sáncokat tanulmányozva kimutatta a Limes dacicus keleti szakaszát. 1895 nyarán pedig a Peutinger táblának Dáciában vonuló nyugati útvonalát fejtette meg és terjesztette a Magyar Tudományos Akadémia elé.

1896-tól az országos közoktatási tanács tagja lett, és megkapta a királyi főigazgatói címet.

A Hunyadvármegyei Történelmi és Régészeti Társulatnak alapítása óta múzeumi igazgatója, utóbb tiszteletbeli igazgatója volt. Király Pállal együtt vezette a várhelyi (Sarmisegetuzai) ásatásokat és az amfiteátrum felásatási munkálatait. A dévai múzeum nyugat-európai régészek által is elismert gazdagságát az ő buzgóságának köszönheti.

A Magyar Földrajzi Társulat levelező tagja, az Országos Embertani és Régészeti Társulat és a Magyar Néprajzi Társaság választmányi tagja volt.

1904-ben nyugalomba vonult és Budapestre költözött. Ott is halt meg. Ortvay Tivadar a Magyar Tudományos Akadémia búcsúztató soraiban, rátért arra a veszteségre, amely halálával a régészeti tudományt érte. „Ő volt régészeti szakmánk egyik leginkább számba vehető munkás tagja” – írja. „Tájékozottság, forrásműveiben való otthonosság és régiségtudományi gyakorlatosság tekintetében, mindenkor számíthatunk rá.”